Egy zöldfülű újonc élményei a III. Tiszafüredi Halas Fórumon

Új tagként nagy örömmel fogadtam Harka Ákos tanár úr meghívását a III. Tiszafüredi Halas Fórumra. Repeső izgalommal és érdeklődéssel, de meglehetősen zavarban, már-már zavartan érkeztem a rendezvényre. Az őszintén kedves fogadtatás kicsit megnyugtatott, de egy kellemetlen gondolat folyamatosan a fejemben motoszkált: mit keresek én ilyen szaktekintélyek között, ilyen tapasztalatlanul, szinte tudatlanul, ismeretlenül? Méltó vagyok egyáltalán arra, hogy csak meghallgassam az előadásokat? Gyorsan besurrantam a konferenciaterembe, és a regisztrációnál kiosztott fűzöld mappát szorongatva leültem. Hátra sem mertem fordulni.

Aztán a rövid megnyitó után kezdetét vette az előadássorozat, és én csupa szorongás helyett csupa fül lettem (és kicsit kezdtem megfeledkezni a hallószervem közmondásos színéről..). Mint hátsó sorokban megbúvó külsős hallgató, már több konferencián vettem részt, az irodalmitól a szociológiai értekezésekig, de igazi érdeklődési területemről, a nagybetűs természettudományok palettájáról ez volt az első, ezért ittam a szavakat, még ha nem is sikerült mindent azonnal a helyére tennem.

A bevezető blokk előadásai jó alapot adtak az utána következőknek, mind tudományos, mind pedig gyakorlati szempontból. Az első előadó, Dévai György professzor úr az ökológiai fogalmak széleskörű tisztázása és rendszerbe foglalása után - az előadás címéhez híven - rátért a hidroökológia gyakorlati jelentőségére, különös tekintettel a vidékfejlesztésre. Jóllehet sok volt a szaktudományos fogalom, mégis megértettem szinte mindent. Úgy éreztem magam, mintha egy egyetemi előadást hallgattam volna elsőévesként (bár ebben hivatalosan csak szeptembertől lesz részem). Természetesen itt és a következő, ugyanezt a témát folytató előadásban is a Tisza, kicsit helytállóbban megfogalmazva a Tisza-vidék, Juhász Gyula gyönyörű sorait idézve pedig ez a "Szép, szőke tündér" volt a főszereplő. Szó volt a térség hidroökológiai kutatásait, irányvonalait meghatározó tudományos együttműködésről és ennek gyakorlati jelentőségéről, lehetőségeiről a haltani kutatásokban. Végül egy kis földrajzi és tematikai bakugrással hirtelen Szerbiába cseppentünk, egy pisztrángtelepre. Hihetetlenül szórakoztató, érdekes fotódokumentációval fűszerezett szakmai élménybeszámolót hallottunk a dunai galóca mesterséges szaporításáról. (Arról már hallottam, hogy a tehenek jobban tejelnek, ha Vivaldit játszanak nekik az istállóban, no de, hogy a galócák is jobban fejlődnek?! Jó kis etológiai kutatás lehetne belőle.) Ez őszintén kedvet csinált bármilyen gyakorlati munkára. Utána rövid szünet következett, én szemlesütve kisurrantam, ittam egy pohár limonádét, pár szót beszélgettem, és mire felocsúdtam, már kezdődött is a második sorozat.

Nos, azt hiszem, rögtön mély vízben érezhette magát mindenki, mert az első előadás arra próbált elméleti, de hiteles adatokra támaszkodó választ adni, hogy hány halfaj él ma Magyarországon? Az előadó, Halasi-Kovács Béla rögtön kifejtette, hogy ez egy igazán "eklektikus" probléma: az ichtiológia költői kérdése, hiszen még az sem egészen tisztázott, hogy mi tekinthető fajnak, alfajnak vagy változatnak. Magamban kicsit mosolyogtam, és a vizek pikkelyes élőlényeitől - gondolatban - egészen az égig szálltam, fel a levegő tollas vadászai, a sólymok közé. Világszerte számos fajuk és alfajuk található, közülük azonban csak néhányat használnak, nevelnek solymászati célra. A leleményes ember azonban itt is a maga legnagyobb hasznára "idomította" a természetet, mint egy ügyes solymász a szép rárómadarát. A különböző fajok közötti keresztezésekkel a legideálisabb tulajdonságú, vadászati, tenyésztési célra leginkább megfelelő, a tisztavérű madaraknál sokkal jobb ellenálló képességgel rendelkező hibrideket sikerült kitenyésztenie. Ezek a madarak mind egymás között, mind a "fajtiszta" egyedekkel szaporodóképes utódokat tudnak létrehozni. Előforduló társítás például a vándorsólyom X vadászsólyom, vagy a vadászsólyom X kerecsensólyom, de előfordulnak a hibridek közötti dupla keresztezések is. Sőt! Bár ilyen társításról még nem hallottam, akár a kis sólyom X vadászsólyom párosítás is megoldható lenne. Nem kérdés, hogy két abszolút jól elkülöníthető fajról van szó, mind a méret- és élőhelybeli, mind pedig a genetikai különbségek tekintetében. Akkor mi is a faj meghatározása? A biológiában talán az a legbonyolultabb, de a legszebb is, hogy nem nagyon találhatunk benne kizárólagosságokat. Ez - visszacsobbanva a vízbe - nyilván megnehezíti a kutatók dolgát a halfaunisztikai felméréseket illetően, de újra és újra elbűvöl minden természetszerető embert. A felvetett elméleti és gyakorlati problémák ellenére az előadás végére mégis szép áttekintést kaptunk a hazai halfauna szerkezetéről és fajgazdagságáról, akárhány faj is fordul elő hazánkban.

A következő három előadás is e téma kisebb szeleteit dolgozta fel, az elektromos kecével végzett vizsgálatok "mintavételi" hatékonyságától, egészen addig, hogy milyen hatással vannak az árvizek egy kis folyó, a Tarna faunájára, majd a Hármas-Körös és a Berettyó vízrendszerének határainkon átívelő kutatási projektjéről hallhattunk egy érdekes beszámolót. Ezután újabb szünet következett, és nekem végre volt bátorságom kicsit alaposabban áttanulmányozni az időközben kifüggesztett posztereket is.

A harmadik egységben már rögtön vízbe csaptunk az előző blokkokban elhangzott sok elméleti bevezető után: az első tíz percben Ladislav Pekárik, a Szlovák Akadémia zoológiai intézetének kutatója beszélt a halfajok jelenlétének és dominanciájának előrejelzéséről az alföldi folyók sekély parti övében, valamint a mintavétel napszaktól függő hatékonyságáról. A képek persze innen sem hiányoztak, igazi kedvcsináló kíséretei voltak az előadásnak - legalábbis számomra, hiszen mondhatni igazán kihíváskereső ember vagyok, különösen, ha természetjárásról van szó.

Az utána következő felszólalás ugyanezt a kérdést járta körül, csak más oldalról: nem a mintavétel idejét, hanem módjait mutatta be a monitorozás hatékonyságát illetően. A következő kettő pedig már a mintavételek feldolgozott eredményeit prezentálta: Ferincz Árpád tolmácsolásában hallhattunk az idegenhonos halfajok állományainak felméréséről a Balaton vízgyűjtőjén, valamint Juhász Lajos beszélt a dél-nyírségi Erdőspuszták néhány kisvizének halközösségéről. A nap utolsó előadása méltó zárása volt a rendezvény ezen részének: Nyeste Krisztián elsőéves egyetemi hallgató számomra lenyűgöző magabiztossággal számolt be a Közép-Tisza vidékén élő amurgébek növekedéséről.

Az egész délelőttös figyelem után jólesett a nívós Tisza Balneum Hotel éttermében elköltött pazar svédasztalos ebéd. Azt hiszem, mindenki találhatott magának megfelelő étket, a megrögzött ragadozóktól a hozzám hasonló "jámbor" növényevőkig.

Az étkezés után lassan visszatelepedtünk a konferenciaterembe, hogy meghallgassuk a szóbeli poszterbemutatókat. Kis technikai nehézség után sikerült behozni a paravánt a poszterekkel, és kezdődhetett az újabb beszámoló-sorozat. Sokak, köztük az én örömömre is szolgált, hogy a nap egyetlen hölgy előadója, Keresztessy Katalin színes prezentációt tartott a Duna-Tisza-köze két víztere, nevezetesen az izsáki Kolon-tó és az ócsai Öreg-Turján halfaunisztikai vizsgálatairól és a lápi póc növekedéséről. Kiemelte az orvhorgászok által okozott kártételt (idegenhonos fajok csalihalként használata és így behurcolása a tavakba; illegális varsák), valamint a nemzeti parkok feladatát, felelősségét az őrzés megszervezésével kapcsolatban. Utána a Barbus carpathicus (kárpáti márna) szlovákiai elterjedésének és védelmi státuszának elemzésével "feszegettük" a határokat. Újra hazai "vízbe lépve" pedig egy halivadékmentéssel egybekötött felmérésről értesülhettünk a csapó sügér egynyaras ivadékainak Tisza-tavi növekedésével kapcsolatban. Végül, de nem utolsó sorban Sály Péter a Tarna élővilágát jelentősen, méghozzá a hosszirányú átjárást több faj szempontjából igen hátrányosan befolyásoló eséscsökkentő műtárgyakról beszélt. Kitért arra, hogy a természetvédelmi szempontból kívánatos megoldások korántsem ismeretlenek Európában, sőt több helyen, például Ausztriában már megtörténtek az élőhelyrendezések: lebontották az átjárhatatlan, nagy esésű vízlépcsőket, és halbarát rámpákkal helyettesítették a vízügyi szempontból (árvízvédelem) nélkülözhetetlen objektumokat, ráadásul a kritikus helyeken még "hallépcsők" létesítésével is segítették a vízi élőlények mozgását a felső és alsó szakaszok között. Ebből is láthatjuk, hogy jó példa bőven akad, csak az a kérdés, hogy hazánkban mikor alkalmazzák majd ezeket a környezetbarát rendszereket. A gondolatsor zárásaként egy hozzászólásból (Dévai György) megtudhattuk, hogy az ilyen mesterséges barrierek milyen érdekesen befolyásolhatják egy életközösség fajszámát: a nagy esésű betonlépcsők alatti szakaszon a víz gyors áramlása és oxigénnel telítődése miatt hazai vízfolyásaink alsóbb, határainkon belül eső szakaszain megjelentek kizárólag magashegységek patakjaiban előforduló szitakötőfajok. Ez visszavezetett a nap legelső előadásaihoz, és kerek zárásként rávilágított arra, hogy a diverzitás növekedése nem mindig pozitívum, különösen akkor nem, ha az ember mesterséges tevékenységeként befolyásolja a társulásokat. Megmutatta azt, hogy mekkora felelősséggel jár bármilyen beavatkozás, s végül azt is, hogy mennyi a tennivaló a káros hatások elkerülése végett!

Ezekkel a gondolatokkal került pont az élménydús és érdekes előadássorozat végére, s mi izgatottan kezdtünk készülődni, hogy elinduljunk a következő program színhelyére, a Tisza-tavi Ökocentrumba, az Európa legnagyobb édesvízi akváriumrendszerét befogadó intézménybe!

Kóródy Olivér, a létesítmény szakmai vezetője kiváló idegenvezetést tartott, és a vizák származási helyétől kezdődően szinte minden kérdésre válaszolt. Az épület impozáns, szép kivitelezésű, bár időhiány miatt sajnos csak az akváriumi rész megtekintésére volt idő, a hüllő- és kétéltűházat, a kárókatonákat és a szabadban felállított szitakötőházat már nem tudtuk megnézni. Személy szerint nekem nagyon tetszett, bár többektől hallottam, hogy néhol kicsit bizarr volt a fajok társítása. Bevallom, én csak a pontyok tartályánál éreztem némi csalódást, jóllehet gyönyörű példányok kellették magukat az üveg mögött, de én a tükrösök helyett inkább igazi vad "sodrófapontyokat" állítottam volna ki.

Bár elvarázsolt a hely, még mindig kicsit megszeppenve jártam-keltem az üvegfalak között, kicsit "idegenhonosnak" érezve magam. A jég akkor tört meg, amikor a délelőtti program egyik neves előadója odajött hozzám és beszélgetni kezdtünk. Előadtam a történetet, hogy hogyan is kerültem én ide tulajdonképpen, s hogy mit szeretnék itt csinálni. A beszélgetés annyira kötetlenre és jó hangulatúra sikerült, hogy lekéstem a Balneum Hotelba visszavivő autóbuszt (amivel idejöttünk), ezért kaptam egy autós fuvart, no és meghívást egy dunai halászatra, szeptember végére!

Amikor visszaértünk, a többiek is nagyon kedvesen fogadtak, még ilyen ismeretlenül is rögtön felajánlották, hogy elvisznek a kötetlen beszélgetés és az aznap esti szállás színhelyére, a Park étterembe. Itt kezdődött az egész estén és éjszakán átívelő beszélgetésem az egyik fiatal kutatóval, akiben egy hihetetlenül értékes és színes embert ismerhettem meg. Illetve kezdhettem megismerni, mert azt hiszem, az ő megismerésére egy röpke fél nap igazán kevés. Nem csak a kutyákról, madarakról, módszerekről, hagyományokról esett szó az asztal mellett, hanem minden másról, ami egy ilyen "életformával" rendelkező embert társadalmilag, kulturálisan és lelkileg megérint. Nem is tudom, hogy mikor társalogtam ennyire őszintén és szigorúan jó értelembe véve felkavaróan valakivel.

Időközben mindenki oldódott egy kicsit a Harka tanár úr ajándékaként felszolgált mennyei eperpálinka következményeként (nem vagyok túl nagy ivó, pláne nem pálinkás, de azért nem volt ám rossz, hajjaj). Peregtek a poénok, mindenki nagyon jól érezte magát, és a távolból ideszűrődő zenefoszlányok emlékeztettek arra, hogy a programismertetőben kötetlenül látogatható pont is állt: Bikini koncert! A fiatalság lassan összeszedelőzködött, és elindultunk a Tiszafüredi Halas Napok fő helyszínére, a Holt-Tisza melletti Halas térre. Volt ott minden! Rég éreztem magam ilyen jól, ezért a többiekkel együtt ottmaradtam a következő koncerten is, ahol a Papa Blues Band húzta a talpalávalót. Hát igen, ritkán lát az ember vadul pogózó tudományos munkatársakat, főmunkatársakat! Megérte! Még azt a hajnali eltévedést is! Fél háromkor vetődtünk a szállásra, és egy zuhany után az álmok nehéz mezejére. Nem gondoltam volna, hogy így záródik ez a csodálatos nap, ilyet el sem mertem képzelni. A tudományos konferencia és a fesztiválozós buli összesűrítve huszonnégy (plusz egynéhány) órába. Még most sem igazán jutok levegőhöz. A meglepődésem talán akkor tetőzött, amikor a konferencia két másik résztvevője felajánlotta, hogy hazahoz Ráckevére. Ha már annyit bolyongtunk Tiszafüred utcáin hajnalok hajnalán, mit számított az a "kis" kitérő! Cserébe meghívtam őket egy könnyű ebédre a házunkba. Azt hiszem, nem igényel további részletezést, hogy milyen jó társaságba kerültem, s hogy mennyire befogadott a raj egy ilyen kis pontnak számító új tagot. Úgy érzem, végre sikerült megtalálnom azt az áramlatot, ami jó vizekre visz. Nem mindig tudom, hogy merre, de abban biztos vagyok, hogy a megfelelő irányba. Augusztusban például a Latorcára, ahol talán már nem is lesz annyira zöld az uszonyom.

Szeretném megköszönni minden új ismerősömnek ezt az egész fantasztikus hétvégét, a sok új ismeretet, élményt, meghívást, bulizást, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy kezdődő barátságot.

Vásárhelyi-Nagy M. Flóra